.jpg)
Történetünk egy júliusi éjjelen kezdődött. A Privát lakótelep jellegtelen kockaházai még sosem voltak tanúi ehhez hasonló eseményeknek. A 152. és a 154. szám között felbukkant egy öreg ember; olyan öreg, amilyet a felemelt nyugdíjkorhatár óta nem látott senki ember fia. Szivárványcsíkos fürdőköpenyt viselt, a fején hozzáillő hálósipkát. Hosszú, ősz haját és ugyanolyan hosszú szakállát fürdőköpenye övébe tűrte, vagy véletlenül kötözte át vele. Ahogy kilépett a házak közül, megállt, és egy csúzlit vett elő köpenye zsebéből, majd sorra kilőtte az utcai lámpák fénycsöveit. Óvatosan elindult a 154/C lépcsőház felé.
A 154/C előtt egy kóbor macska ült. Kissé ziláltnak tűnt, mivel – párzási időszak lévén – épp az imént küzdött meg egy csapat kandúrral. Az öreg a ház elé érve már éppen bele akart rúgni, mikor a macska csodálatos módon transzformálódni kezdett, és egy zöld fürdőköpenyes nő alakját vette fel. Haja kócos volt, szemüvege félrecsúszott, de mögüle szigorúan nézett a fehér hajú öregre.
- Már azt hittem, nem ér ide, Dumberdown professzor. Órák óta tartom a frontot – mondta, közben fájdalmas pillantást vetett a ház mögé, ahonnan harsány nyávogás jelezte, hogy hódolói elpártoltak tőle.
- Bocsásson meg, McKanyarog professzor. Egy megállót elnéztem.
- Hol a gyerek?
- Micsoda? Hát nincs magánál?!
- Dumberdown professzor! Elvesztette Herri Pókert?!
Dumberdown egy darabig tanácstalanul nézett maga elé, majd felderült az arca.
- Emlékszem már! Rábíztam Habridra.
Az első emeleten közben kinyílt egy ablak, és egy magas női hang visított ki.
- Csend legyen már! A normális emberek ilyenkor aludni szeretnének!
McKanyarog lemondó pillantást vetett felfelé.
- Ez ő. Mrs. Dagi, a nagynéni. A legmegátalkodottabb bugris, akit valaha láttam.
Mintegy végszóra, az égen megjelent egy repülő roller. Ahogy közeledett, vezetője úgy tűnt egyre nagyobbnak. Végül leereszkedve betöltötte a látóteret. Valamiféle torzonborz óriás vagy medve lehetett.
- Habrid! Végre itt vagy!
- Már csak maga hiányzott a cirkuszi társulatból! – replikázott a nő az első emeletről.
Dumberdown nem zavartatta magát.
- Elhoztad Herri Pókert?
Az óriás kutatni kezdett hatalmas kabátja számos belső zsebében, majd egyikből előhúzott egy csecsemőforma csomagot, vagy csomagforma csecsemőt. A gyermek átlagosnak tűnt, attól eltekintve, hogy máris szemüveget viselt, homlokát pedig egy gömbvillám alakú sebhely csúfította.
- Itt van – mondta elérzékenyülten Habrid, és gyengéden Dumberdown karjába nyomta a gyermeket. – Fél utat végigüvöltötte, de aztán megkínáltam a saját főzésű HP-mből*, így most alszik, mint a tej…
(*Herri Póker ital – a szerz. megjegyzése.)
- Na, essünk túl rajta!
- Várjon, Dumberdown professzor – aggályoskodott McKanyarog. – Ezek az emberek panelban laknak, amit 25 évi hitelre vettek. Bérből és fizetésből élnek, és már van egy gyerekük. Nem lenne jobb a kis Pókernek mégis a varázsvilág ezer veszélye közt felnőni?
- Ne aggódjon, McKanyarog! Itt nagyobb biztonságban lesz. – Az öreg varázsló rántott egyet a vállán. – Legfeljebb utálni fogják.
A kapucsengőt megbűvölve bejutottak a lépcsőházba, és elindultak az első emeletre.
- Egyébként írtam nekik egy levelet, amiben részletesen kifejtem, milyen átkokat helyezek kilátásba, ha állami gondozásba merik adni Herri Pókert.
A kis Herrin 11 éves korára látszott, hogy szánalmas gyerekkora volt. Unokatestvére kinőtt suhogós melegítőjét és defektes légpárnás talpú Nike cipőjét hordta, amitől járása kissé imbolygó lett. SZTK-s szemüvege celluxszal volt megragasztva, ami – lévén többször körbetekerve az üvegen – jelentősen korlátozta látását, emiatt számos mulatságos balesetet szenvedett. A lakótelepi gyerekek azonban egy ideje nem merték kinevetni, mert Herri újabban furcsa dolgokat produkált, ha dühös lett. Egy 10 éves kislánynak már így is naponta borotválkoznia kellett, társa pedig egyszerűen eltűnt, mióta felvihogtak azon, ahogy Herri nekibicegett a libikókának.
Egy napon – épp Herri 11. születésnapján – ajánlott levelet hozott neki a postás. Ebben az volt a legkülönösebb, hogy ez a nap vasárnapra esett, így a posta elvileg nem kézbesített leveleket. A postás furcsa huhogó hangon közölte, hol írja alá Dagi asszony a feladóvevényt, majd elrepült.
Dagiék, Herri nevelőszülei, növekvő gyanakvással szemlélték a levelet. Feladóként a Rokfort Kisegítő Általános Iskola és Mágusképző Szakiskola szerepelt. Dagi asszony felsikoltott:
- Ez az az iskola, ahová azt a szociopata nővéremet is felvették! Nem engedhetjük, hogy még egy … olyat… ránkszabadítsanak!
Dagi úr megpróbálta széttépni a levelet, de nem sikerült neki. Ekkor ért fel Herri a játszótérről. Törött szemüvege használható lencséjén át meglátta a címzést.
- Levél, nekem? Nem én voltam! Semmi közöm hozzá, ott se voltam! – darálta egyszuszra.
Dagi úr megkönnyebbült, hogy Herri nem akarja látni a levelét, majd gyorsan lehúzta a wc-n. – Fátylat rá, oda se neki!
Azonban még aznap újra becsengetett hozzájuk a postás.
- A postás kétszer csenget – csodálkozott Dagi asszony, és átvette a levelet. Látva, hogy az is a Rokfortból jött, nyomban a szájába tömte és megette.
Ezzel azonban nem volt vége. Mintha megőrült volna a világ, sorban csengetett a gázóra leolvasó, a villanyszámlás, a házmester, a kéményseprő, az adóbehajtó, egy adománygyűjtő, és mind egy-egy rokfortos levelet nyomtak a döbbent háziak kezébe. Dagiék nagy pechjére éppen Herri nyitott ajtót, mikor Jehova tanúja megjelent egy újabb levéllel.
- Na végre! – kuvikolt fel, és szárnyra kapott.
Herri most már kíváncsian forgatta a levelet. Rokfort… Miért küldenének neki levelet egy iskolából, ahová nem is jelentkezett, miközben a többi iskola, ahová tényleg jelentkezett, nem győzi elutasítani? Felnyitotta a borítékot, és két darab pergament talált benne. Széthajtogatta az egyiket, és nagy döbbenetére ez állt rajta: „Előbb a másikat olvasd el!”
A másik pergamenen a következő levelet betűzte ki.
„Kedves Herri Póker Úr / Úrhölgy!
Örömmel értesítjük, hogy felvételt nyert a Rokfort Kisegítő Általános Iskola és Mágusképző Szakiskolába. Mellékelten megküldjük a kötelező felszerelések és tankönyvek listáját. Valamint egy sorsjegyet, melyjel jogosulttá válik számos nyereményünk sorsolásán való részvételre! Ha az arany mezőket lekaparva három „lúzer” szót talál, akkor Ön, és csakis Ön, egyike lehet annak a többszázezer szerencsésnek, aki megnyerheti értékes tárgynyereményeinket, valamint fődíjunkat, egy alaszkai nyaralást! Nem kell mást tennie, mint tőlünk rendelni a felszereléseket és könyveket, melyekre egyébként is szüksége lesz. Amennyiben 10 napon belül visszaküldi a megrendelését, ajándékba kap egy értékes vasgolyót, mely örök életű, nem lehet elrontani, nem lehet összetörni! Küldje vissza MOST!”
Herri most újra széthajtogatta a második pergament, és legnagyobb csodálkozására azon már egy komplett lista állt, különböző tárgyakat felsorolva, mint pl:
- 1 db üst
- 1 db fakanál
- 1 szett petricsésze
- 1 db varázspálca
- 2 váltás fürdőköpeny stb.
Valamint könyveket, melyekről sosem hallott. Bár könyvet nem is olvasott soha.
A lap alján volt a megrendelőlap és a szerződési feltételek. Megtalálta a sorsjegyet is, és nagy örömmel tapasztalta, hogy az arany mezőket lekaparva éppen 3 „lúzer” szót talált.
Herri gondolkodott, és rájött, hogy ezt a sok hülyeséget egyébként sem tudná megvásárolni a városban, és kitöltötte a megrendelőlapot. Mivel feltett szándéka volt a Rokfortba menni (a Vakok és Gyengénlátók Speciális Gimnáziuma helyett, melyet nagynénje szemelt ki számára), habozás nélkül megírta a válaszborítékot.
Meg se lepődött, hogy a bejárati ajtóban már ott állt egy sütiárus cserkészlány, és szárnysuhogva elvitte a levelet.
Másfél hónap múlva megérkezett a csomag a felszerelési tárgyakkal, könyvekkel és a vasgolyóval. Addigra Herri összegyűjtötte az árát játszópajtásaitól, akik inkább jószívűen nekiadták a Family Frostra kapott pénzüket, minthogy Herri fehérrépává változtassa őket.
A csomaggal egy levél is jött, melyben értesítették, hogy rokforti vonata szeptember 1-jén 9.75-kor indul a vasútállomás másfeles peronjáról. És mivel a csomag – mint bármilyen normális megrendelt áru – jó hónapos késéssel érkezett, Herrinek nem sok ideje maradt. Elbúcsúzott nevelőitől, akik megkönnyebbülve lökték ki az ajtón, arra gondolva, hogy majd’ egy évig nem látják a fiút.
Herri elvergődött a kisváros MÁV állomására, és tanácstalanul állt a két vágány között, hiába nézelődve a másfeles után. Ám ekkor egy putris külsejű, vörös hajú, népes családra lett figyelmes. A sok gyerekük közt volt két egyforma meg néhány különböző. Herri először azt gondolta róluk, hogy ezek is csak a családi pótlékból élnek; de aztán észrevette, hogy csomagjaik üstökből, könyvekből, fiolákból, seprűkből és egy postásnak álcázott bagolyból állnak. Megütötte a fülét, hogy bugrisokról, varázslókról, boszorkányokról, és a Rokfortról beszélnek, ezért felsejlett benne egy halvány gyanú, hogy talán ők tudnak segíteni neki vonat-ügyben. Összeszedte a bátorságát, és megszólította a kócos, vörös hajú, kövér asszonyt, aki épp a legkisebbik fiát pofozta.
- Elnézést, meg tudná mondani, melyik a másfeles vágány?
- Ó… Biztosan te is a Rokfortba készülsz, első évre, igaz? Na nem baj. A másfeles vágány épp itt van, az egyes és a kettes között. A bugrisok nem látják, csak mi, boszorkányok és varázslók. Vigyázz, nehogy elüssön a vonat!
A két vágány között megjelent egy hajtány, egy kézi erővel hajtott vasúti kocsi, tömve gyerekkel. Herri és a vörös hajú gyerekek felkapaszkodtak rá, és állva nyomorogtak, azt se tudva, megvannak-e még a csomagjaik.
Ahogy egymásnak préselődtek a legkisebbik vörös hajú fiúval, kényszeredetten egymásra vigyorogtak. Mivel ez még mindig kínos volt, beszélgetni kezdtek. A szoros tömegben nem volt egyszerű témát választani.
- Nagyon fájt, mikor anyád felpofozott?
- Á, nem, megszoktam. Gyakran ver el minket. De erről nem beszélünk, mert a gyámügy már így is ránk van szállva, hogy olyan sokan vagyunk.
Néhányan együttérzően hümmögtek. Valaki halkan jegyzetelt.
- Amúgy én Rom vagyok, Rom Vízlé. Hát te?
- Herri Póker.
Mivel a tömegben mindenki az ő beszélgetésüket hallgatta, azonnal suttogások és döbbent kiáltások hallatszottak. Herri csodálkozva forgatta volna a fejét, ha meg tudja mozdítani.
- Ez Póker! Hallod? Itt van Herri Póker! Herri Póker a lábamon áll! – ilyen és ehhez hasonló kiáltások hangzottak.
Rom is nagyot nézett.
- Tényleg te vagy Herri Póker? És tényleg van egy gömbvillám alakú heg a homlokodon?
Herri hátravetette a haját, miáltal lefejelte a mögötte álló lányt. Rom szája tátva maradt.
- Te tényleg Herri Póker vagy!
A Herri mögött álló lány furcsa orrhangon szólalt meg.
- Nem tudtad volna elsőre elhinni neki? Most nem lenne eltörve az orrom. Egyébként én Hermeline Danger vagyok. Mióta megtudtam, hogy felvettek a Rokfortba, a történelem-fizika tanári szak helyett boszorkánynak készülök. Elolvastam minden szakirodalmat, a Rokfort történetét, a Varázslás alap-, közép- és felsőfokon-t, a Túl a varázslás felsőfokán-t, az Óz a nagy varázslót, a Gyűrűk Urát, a…
Rom szemét forgatva hallgatta a lány fecsegését. Az az orrára szorított zsebkendő fölött észrevette.
- Gondolom, te nem olvastál el a kötelező olvasmányokon kívül semmit!
- A kötelező olvasmányokon kívül? Már mi a francért olvastam volna el a kötelező olvasmányokat még az iskola előtt? Diplomát ne adjak be, mielőtt tanulni kezdek?
Ekkor egy hiperolozott hajú fiú furakodott oda hozzájuk valahogy.
- Azt mondják, itt lehet pókerezni.
- Nem, hanem itt van Herri Póker!
- Ah… Mire a túlvégre eljutott az info… Herri Póker?! Az a Herri Póker, aki miatt az apám munkanélküli lett… vagyis aki… szóval tényleg te vagy?
Herri már kezdte kínosan érezni magát, hogy mindenki tudja, hogy ki ő, csak ő maga nem. Illetve eddig azt gondolta, tudja, kicsoda, de most már elbizonytalanodott. Emiatt frusztrálva érezte magát, és ebből fakadó agresszióját a szőke fiú ellen fordította.
- Na és, ha én vagyok, akkor mi van?!
A hiperolozott fiú elhúzta a száját.
- Gondoltam, hogy beképzelt, bunkó alak vagy, Póker! Én Máléfoy vagyok, csak hogy tudd, Darko Máléfoy. Ha rám hallgatsz, nem bandázol a Vízlé-félékkel. Téged tutira a Jajdekárba osztanak be, úgyhogy jobb lesz, ha a spanom leszel! – Azzal sarkon fordult volna, de a tömegben a fejét is nehezére esett elfordítani.
Herri nem bírta tovább a tudatlanságot, súgva kérdezte Romtól, ezért mindenki más is közelebb hajolt.
- Mi az a Jajdekár, amiről Máléfoy beszélt?
- A Rokfort egyik háza a 4 közül, ahová a tanulók kerülnek. Legkirályabb a Csipendél, mindenki arra hajt. Van a Varjúhát, ahová a stréberek járnak, meg az Ugrabugra, ahová a bénák. A Jajdekárba járt a legtöbb gonosz varázsló és boszorkány, pl. a Vasorrú Bába, az Északi Boszorkány, Szaurón, Szarumán, és … Hogyishívják is.
- Ki a franc az a Hogyishívják?
Döbbent csend lett. A fejek olyan hirtelen húzódtak hátra, hogy Herrit megcsapta a menetszél és huzatot kapott.
Végül megszólalt egy hang a tömegből.
- Ne cseszd meg, Póker, hogy nem tudod, ki az a Hogyishívják!
Herrinek már égett a füle. Ő tud a legkevesebbet a világról, ahová igyekszik? Ő tud a legkevesebbet saját magáról? Már szívesen visszafordult volna, hogy hazamenjen a lakótelepre, ahol ő volt a király.
Ekkor a jármű lassítani kezdett, végül döccenve megállt. Két hajtója rögtön kidőlt a peronra. A diákok elkezdték kibogozni magukat a tömegből. Ahogy két nagyobb gyerek közt lesodródott a járműről, Herri ráeszmélt, hogy egy kacsalábon forgó kastély előtt állnak, melynek számtalan tornya nyújtózik az alkonyi ég felé. Most neki maradt tátva a szája, és ez csak fokozódott, mikor egy hatalmas test takarta el szeme elől a születő csillagokat.
- Elsősök, ide hozzám! De ne túl közel, nehogy rálépjek valakire! Hello Herri, kispajtás, emlékszel rám?
Herri végigmérte a majd’ 3 méteres óriást, majd bizonytalanul megrázta a fejét. – Nem rémlik.
- Persze, hogy is emlékezhetnél? Hiszen ekkorka voltál, mikor utoljára láttalak! – mutatta két ujját közelítve egymáshoz. – De én megismertelek ám rögtön, pont úgy nézel ki, mint az apád, a szemöldököd meg az anyádé! Na meg az a sebhely is sokat segített. – bökött Herri homloka felé.
Közben elindultak a kastély felé. Herri odaverekedte magát az óriás mellé.
- Elnézést, azt nem mondta, hogy maga ki.
- Jaj, hát én Habrid vagyok, az erdőkerülő. Kicsi korodban én vittelek el a nagynénédékhez, mikor… az a dolog történt Hogyishívjákkal.
Herri úgy érezte, szétpattan a feje.
- Milyen dolog? Kivel? Mikor? Mi? És mi köze hozzám?
- Jaj, Herri, ne kérdezz ennyit, mert összezavarsz! Szóval mikor Hogyishívják felrobbantotta a szüleidet, te meg valahogy megúsztad azzal a karcolással a homlokodon.
- A szüleimet felrobbantották? De hát… nekem azt mondták, hogy szigorúan titkos ügynökök Alaszkában! Hát meghaltak?
Herri teljesen összetört. Úgy érezte, élete legszörnyűbb napja a mai.
A kastélyba érve egy zöld fürdőköpenyes boszorkány fogadta őket.
- Üdvözlöm az elsőéveseket! McKanyarog professzor vagyok. Először öltözzenek át, majd ha szólok, azon az ajtón jöjjenek be fegyelmezetten, rendezett sorban.
Mindenki elővette a fürdőköpenyét, és felvette. Izgatottan találgatták, mi vár rájuk az ajtón túl
- Egyik bátyám azt mondta, először ki kell állnunk a próbát, hogy igazi boszorkányok és varázslók vagyunk-e – mondta Rom. – Ez abból áll, hogy megkötözve beledobnak minket a folyóba, és aki fennmarad, az lehet rokfortos. Aki nem… annak mindegy.
Hermeline homlokráncolva szólt közbe.
- Ez felesleges brutalitás, sokkal humánusabb módszerek is vannak! Mindenki tudja. Mert mi úszik a vízen, ugye?
Valaki közbekiabált: - A fa!
- Jó, de mi úszik még a vízen?
- A hajó! – helyeslő moraj kísérte a hozzászólást.
- Igen, de nem arra gondolok. Mi az, ami még a vízen úszik?
Néhány másodpercig töprengő csend volt, majd egy bizonytalan hang megszólalt:
- A kacsa?
- Igen! Tehát, ha meg akarják tudni, hogy valaki igazi varázsló vagy boszorkány-e, csak össze kell mérni a súlyát egy kacsával!
Egyetértő zúgás volt a teremben, míg visszatért McKanyarog professzor.
- Készen vannak? Akkor jó. Jöjjenek, mert beosztja magukat a Csezmeg Sipka!
- Miért hívják így? – kérdezte Herri suttogva Romt befelé menet.
- Kit?
- Hát a sipkát!
- Ja! Mert ezt szokták általában mondani, mikor beosztja az embereket a házakba!
A Csezmeg Sipka maga egy elrongyolódott hálósipka volt, már a bojt is leszakadt róla. A különös az volt benne, hogy tudott beszélni! Herri még sosem látott beszélő hálósipkát. Igazság szerint hálósipkát se látott még soha. Szóval rendkívül izgatott volt a beosztási ceremónián. A fejfedő sorra osztotta be a diákokat a különböző házakba. A diákok zöme savanyú képpel vette le fejéről a sipkát, látszott az arcukon, honnan kapta a különös fejfedő a nevét.
Hermeline és Rom a Csipendélbe kerültek, Máléfoy a Jajdekárba. Ők kivételesen örültek a beosztásnak (kivéve Hermelinét, aki természetesen a Varjúhátba akart kerülni, és nem értette, mint keres ennyi laza gyerek között). Mikor Herrire került a sor, elkezdett aggódni, hogy valamelyik lúzer házba osztja be a sipka, vagy, ami még rosszabb, a Jajdekárba, ahol Máléfoy és népes bandája fogja szekálni egész évben. Fejére tette a sipkát, és könyörgőre fogta a dolgot.
- Nehogy a Jajdekárba kerüljek… Csak ne a Jajdekárba, ne oda! – gondolta.
Váratlanul megszólalt egy hang a fejében. Ilyen már történt máskor is, de ez más volt, mert most valahogy tudta, hogy a Csezmeg sipka a hang gazdája.
- Szóval ne a Jajdekárba, mi? Mondj egy okot, miért ne csesszek ki veled!
- Mert ha oda teszel, széttéplek, mint foxi a lábtörlőt! – gondolta Herri határozottan, és a nyomaték kedvéért vizualizálta a gondolatot.
A sipka egyszerre hangosan szólalt meg.
- Csipendél! – majd mentálisan folytatta. – Remélem, örülsz…
A beosztási ceremónia után a diákok bevonultak a Nagyteremnek nevezett étkezőbe, hogy elfoglalják helyüket házuk asztalánál. Ahogy beléptek, azonnal feltűnt nekik, hogy a teremben plafon helyett a csillagos ég borul fejük fölé.
- Igen, valóban az eget látjuk – mondta tudálékosan Hermeline. – 1452-ben leégett az iskola tetőszerkezete, és azóta sem volt pénz felújításra. Olvastam a Rokfort történetében.
A nagyterem rövidebbik fala mellett a tanári asztal állt, ahol az igazgató és a tanárok ültek színes fürdőköpenyeikben. Arra merőlegesen állt a 4 ház 4 hosszú asztala. A diákok leültek az asztaluknál, Herri Rom és egyik bátyja, Pici közé került, és várták a vacsorát. Nagy csalódásukra először egy ősöreg, hosszú fehér hajú és szakállú varázsló emelkedett szólásra a tanári asztalnál. Mivel nem törődve vele továbbra is csevegtek és ordibáltak, az öreg pálcájából egy villámot küldött az első emberre, akit be tudott célozni. A diákok tiszteletteljesen elhallgattak.
- Dumberdown igazgató vagyok – kezdte az öreg varázsló. – Egy pár szót szeretnék szólni a vacsora előtt. Kérlek benneteket, hallgassatok végig.
A diákok elhallgattak. Dumberdown is hallgatott. A tanárok egy idő után feszengeni kezdtek. Két perc múlva a diákok is feszengtek. Ekkor McKanyarog professzor nem bírta tovább, és villájával oldalba bökte Dumberdown professzort, aki horkantva felébredt.
- Igen, egészségetekre! – mondta, és leült.
Mintegy varázsütésre, az asztalok megteltek mindenféle étkekkel. Természetesen a titok nyitja a rejtett csapóajtó volt az asztalok közepén, amit csak az nem látott, aki másfelé figyelt. A diákok kiéhezve vetették magukat a sótlan sztékre, az ízetlen pudingra és a többi angol ételre. Szerencsére ők is angolok voltak, így nem esett nehezükre elfogyasztani azokat.
Herri érdeklődve nézte végig a tanárokat, találgatta, vajon melyiknél fog megbukni. Picitől kérdezősködött, mivel ő már régóta a Rokfortba járt, melyik tanár kicsoda.
- A zöld fürdőköpenyes a házvezetőnőnk, McKanyarog, de vele már találkoztál. Dumberdown ugye az iskola igazgatója, állítólag nagyon bölcs, csak sajnos már szenilis kicsit. Aztán ott van Bamba professzor, a kertész, mellette a kötéssel a fején Mókus tanár úr, aki Anti-Fekete Mágiát tanít. És…
Hirtelen kivágódott a Nagyterem ajtaja, és egy tanár sietett be. Hosszú fekete haja zsírosan lógott sápadt arcába. A többi tanárral ellentétben fekete fürdőköpenyt viselt, mely hosszan lebegett utána. Menet közben mintegy mellékesen kirúgta egy kistermetű elsős alól a széket. Herrinek valamiért nem volt szimpatikus.
- Ki ez a tanár? – kérdezte Picit.
- Ez Kélgyó professzor. Háztartástant tanít, de mindenki tudja, hogy valójában Mókus tanár úr tantárgyára fáj a foga. Oda-vissza van a fekete mágiáért. Állítólag azok a lények, amik a tantermében formalinban úsznak, valamikori haragosai és hitelezői voltak…
A tanár leült a tanári asztalhoz. Tekintete szinte azonnal Herriébe fúródott. Fekete szeme az univerzum mélységét és sötétségét árasztotta. Herrinek valahogy az a furcsa érzése támadt, miközben Kélgyó professzor a tenyerét elhúzta a torka előtt, hogy a tanár nem kedveli őt.
Vacsora után felállt Dumberdown professzor, és megszólította a tanulókat.
- Remélem, jót ettetek, jóllaktatok, gyerekek! Most, hogy megreggeliztünk, indulhatunk a szabadba, ránk vár az erdő és a rét, hogy virágot és gombákat szedjünk… – ekkorra McKanyarog professzornak sikerült visszatuszkolni a székére az igazgatót, és befejezte a mondatot.
- Az igazgató úr azt akarta mondani, hogy a hetesek vezessék fel a diákokat a hálótermeikbe, különösen ügyelve az elsőévesekre, nehogy egy is eltévedjen, mint tavaly az a szerencsétlen! – mutatott a tejesdobozokon szereplő fényképre.
Herri már nagyon várta, hogy vége legyen ennek a napnak. Fáradtan húzta magát a lépcsőkön egyre feljebb és feljebb Pici után, nem is figyelve, merre mennek. Az elsősök zöme lelkesen fedezte fel a varázslókastély csodálatos újdonságait.
- Nézd, azon a képen mozognak az alakok! Meg ott azon a másikon is!
- Á, dehogy mozognak azok. – informált Pici. – Ezek sík képek, hologramnak nevezzük őket varázslónyelven, melyek különböző szögekből mást és mást mutatnak, ezért látszik úgy, hogy mozognak…
Herri azon vette észre magát, hogy megálltak egy festmény előtt. A képen ábrázolt reneszánsz nő egyenesen Picire meredt, és reszelős hangon megszólalt:
- Jelszó?
- Dezoxiribonukleinsav!
Többen felnyögtek, és elhatározták, hogy nem kószálnak ki egyedül a hálóteremből. Éles kattogás hallatszott, és a kép félrebillenve utat engedett a csapatnak. Mögötte valamiféle klubhelység tűnt fel, székekkel, asztalokkal és polcokkal, és egy csúf öreg gondnok, aki a festmény fordítókarját kezelte.
- Ő Priccs úr, a biztonsági őr. A portré szemén vágott lukon át figyeli a folyosókat, hogy senki illetéktelen ne jöhessen be. Ő találja ki a jelszót, szóval figyeljetek rá, mit mond – mutatta be Pici.
Priccs úr meredten nézett mindkét szemével egy-egy gyerekre, enyhén imbolygott, és az orra alatt érthetetlen szavakat motyogott. Alkoholos kipárolgása egy érzékenyebb szondát másfél méterről szétrobbantott volna. Sajnos senki nem tudta megállapítani, elmondta-e közben az új jelszót.
Herrit ez sem érdekelte. Egyenesen a hálóterembe ment, levetette magát az egyik vasrácsos ágyra, és lehunyta a szemét. Csak azt remélte, hogy ha másnap felébred, kiderül, álmodta az egész napot.
Másnap reggel Herri arra ébredt, hogy valaki szelíden rugdosva költögeti. Szemüvege nélkül csak hunyorgott az ágyánál álló pufók fiúra.
- Jaj, Dundi – mondta neki, gondolván, unokatestvére, Dundi Dagi ébresztette. – Rémálmom volt. Elmentem a Rokfortba, egy csomó lúzerrel, mind úgy bámult rám, mint a cirkuszi majomra, aztán azok a szörnyű tanárok…
- Nem Dundi vagyok, a nevem Nevel – mondta a pufók fiú. – Azt akarom kérdezni, hogy nem láttad-e a nefelejcsemet, amit valakitől kaptam, hogy nehogy elfelejtsek valamit? Amúgy meg elkéstél az első órádról.
Herrinek rögtön kiment az álom a szeméből. Feltette a szemüvegét, és meglátta, hogy valóban nem Dundi, hanem egy sötét hajú, lófogú, zavaros tekintetű fiú van az ágya mellett.
- Mi, ki? Milyen órámról? Ki vagy?
- Mondtam, a nevem… izé…
- Nevel… szerintem ezt mondtad.
- Igen, tényleg, így hívnak! Én vagyok az egyik szobatársad.
- Nem láttalak tegnap a vacsorán.
- Igen, mert eltévedtem a beosztási ceremónia után. Reggel talált meg egy zöld fürdőköpenyes tanár a női mosdóban, ő rajzolta le, merre jöjjek. De azt hiszem, összekevertem a rajzokat, előbb Háztartástan órára kellett volna mennem? – nézte meg jobban a kezében tartott papírokat.
- Mi? Háztartástan óra van? Kélgyóval? Miért nem mondtad? – Herribe beleállt a frász. Elkésett Kélgyó első órájáról… Ez még mindig csak a rémálom lehet! Magára rántotta a fürdőköpenyét, kitépte újdonsült szobatársa kezéből a rajzolt térképeket, és elrohant.
Nevel tátott szájjal bámult utána.
Herri kopogás nélkül tépte fel az ajtót, és berohant rajta. Rögtön meg is torpant, mert eggyel elnézte, és a szertárba sikerült berontania. Gyorsan visszadobálta az üstöket, fakanalakat és fazekakat a polcokra, kirohant, és becsapta maga mögött az ajtót. Majd ezúttal óvatosan, lábujjhegyen belopakodott a szomszédos tanterembe.
Ott már mindenki az ajtó felé fordulva várta, a diákok és Kélgyó professzor is kíváncsi volt rá, ki okozta az előbbi hatalmas csörömpölést.
- Nahát, ki tisztel meg minket a jelenlétével – szólalt meg mézesmázos hangon Kélgyó. – Herri Póker úr, a mi új… - szemét forgatva kereste a megfelelő szót - … aduászunk. Ülj le, Póker. Az első sorba!
Herri égő arccal ült le Hermeline és Rom mellé. Az első dolga volt, hogy bokánrúgja Romt.
- Auu, ezt miért kaptam?
- Miért nem ébresztettél fel?
- Ki tudta, hogy magadtól nem tudsz felkelni? Mi vagyok én, a spanod?
Hermeline lepisszegte őket, de már késő volt.
- Póker! – Kélgyó hangja élesen csendült. – Látom, máris aktivizálta magát az órámon. Nos, feleljen: mit kell keverni a tejbegrízbe, hogy édes legyen?
Herri nem tudta.
- Nem tudja? Próbáljuk újra. Mitől lesz csomómentes a puding?
Herri hallgatott.
- Nézzünk egy könnyebbet. Mit kapunk, ha Nátrium benzoátot, guargumit és E430-at keverünk hidrogénezett növényi zsírba?
Herri süketnek tettette magát.
- Lám, lám, Póker – suttogta Kélgyó elégedetten – Úgy tűnik, nem maga az Ász.
A Jajdekárosok asztala erőltetetten felnevetett a gyenge poénon. Herri azt kívánta, bár a Vakok és Gyengénlátók Speciális Gimnáziumában lenne.
Háztartástan óra után Anti-Fekete Mágiára mentek Mókushoz. Herri rosszkedvűen vonszolta magát társai után.
- Szerintem Kélgyótól nagyon sokat tanultunk. Jó volt, hogy olyan sokáig gyakoroltuk, hogyan kell vizet forralni, így már biztosan nem fogjuk elrontani, ha arra kerül a sor. De azért nem kellett volna 100 pontot levonnia a Csipendéltől miattad – fordult hozzá Hermeline.
- Kélgyó akkor is levont volna pontokat, ha nem kések el, és tudom a válaszokat a kérdéseire, mert pikkel rám – magyarázkodott Herri.
- Na persze! Én is ezt mondanám! Elbénáztad, lásd be!
Herri legszívesebben szájonvágta volna a lányt, de éppen odaértek az AFM tanteremhez. Mókus professzor már várta a tanulókat, jegyzeteit bújva és magában motyogva. Rettentő ideges embernek tűnt. Már-már hihetetlenül idegesnek.
- Jajistenem… Köszöntelek benneteket, üljetek le, azt hiszem. Szóval… Sziasztok! Mi-mint tudjátok, csúnya gonosz varázslatok elleni védekezéseket fogunk tanulni – mondta, és látványosan kirázta a hideg. – Végem van… Tehát, nyissátok ki ezt a rémes könyvet, és értelmezzük együtt az első fejezetet.
Ekkor meglátta Herrit. Egy pillanatra megmerevedett, majd odasietett hozzá, elővett egy marhabőr munkavédelmi kesztyűt, felhúzta, és hevesen megrázta Herri kezét.
- Po-po-po…
- Tessék?
- Póker! Herri Póker! Micsoda megtiszteltetés… Nagy-nagy rajongója vagyok!
Herrinek ez tetszett. Valaki nem utálja, sőt rajong érte! Gondolta, ez lesz a kedvenc tantárgya. És valószínűleg ebből lesz a legjobb jegye… Mókus tanár urat figyelve arra gondolt, ilyen ideges és félős ember nincs is. Magában jót mulatott a professzoron, és meg se próbálta elképzelni, ugyan mitől félhetne a professzor a saját óráján. A tananyag egyébként érdekes volt, bár Herri figyelmét néha elterelte, hogy Mókus kötése a fején magától mocorogni kezdett, időnként pedig halk dudorászás szűrődött ki alóla.
Ezen az órán legalább nem érte semmi atrocitás, bár a sebhelye az óra elejétől a végéig úgy lüktetett, mintha szét akarna robbanni a feje.
- Migrénem van – panaszkodott óra után Romnak. – Hopp, elmúlt! – mondta aztán csodálkozva, egyébként éppen ekkor ment ki a teremből Mókus professzor. – Biztos Kélgyó miatt volt, amiért annyit szekált Háztartástanon! Szerintem ő egy gonosz fekete mágus, aki rontást küldött rám.
- Hát igen, Kélgyóról beszélnek ilyesmit – bólogatott Rom. – Állítólag priusza is van. Azt mondják, sötét parkokban zaklatott nőket és gyerekeket. Dumberdown rángatta ki a zűrből évekkel ezelőtt.
- Mindenesetre én nem bízom benne – zárta le a beszélgetést Herri.
Mivel már mindenki távozott a következő órára, hármasban indultak el megkeresni a gyomnövénytan termet. Nevelnek ezt már nem rajzolta le McKanyarog, ezért össze-vissza bóklásztak a kastélyban, benyitogatva mindenhová, ahova mertek. Már éppen beletörődtek, hogy begyűjtöttek egy igazolatlant gyomnövénytanból, mikor észrevették, hogy az egyik folyosót lánccal lezárták. Hatalmas tábla hirdette: „Lezárt terület! Belépni szigorúan tilos és életveszélyes!”
- Lehet, hogy arra van a gyomnövénytan terem – tűnődött Herri. – Gyertek, nézzük meg, lehet-e rövidíteni.
- Nem tudom… Nektek nem tűnik úgy, mintha nem kéne itt lennünk? – kérdezte bizonytalanul Hermeline.
- Á, te mindig rémeket látsz. Van egy olyan érzésem, hogy jófelé megyünk! – bizakodott Herri.
Azzal benyitott egy ajtón, amire az volt kiírva, hogy „Vigyázz! Harapós kutya!”
Hermeline követte, Rom pedig éppen elbambult hátul, ezért nem vette észre, hogy a másik kettő váratlanul megáll. Nekikment, és mindhárman beestek a terembe. Rom feltápászkodott, leporolta magát, és azt látta, hogy Herri és Hermeline fürdőköpenyüket a fejükre borítva a földön reszketnek.
- Mi van, megütöttétek magatokat? – Felnézett, majd a következő pillanatban ő is a fejére borította fürdőköpenyét, és a földre vetette magát.
A termet ugyanis teljes szélességében és magasságában betöltötte egy hatalmas kutya. Nem elég, hogy enyhén szólva túlméretezett volt, de ráadásul három feje volt, három farka és tizenkét lába. Meghökkenve nézett a három letakart, reszkető kupacra, majd közelebb nyomult, hogy megszaglássza őket. Herriék egyetlen szerencséje az volt, hogy két fejével egyszerre hajolt Romhoz. Az egyik fej morogni kezdett a másikra, és mivel az nem tágított, acsargott, majd nekitámadt. A másik fej sem hagyta magát; hatalmas verekedés alakult ki, melyből nem maradhatott ki a kutya harmadik feje sem. Ezalatt Herri, Rom és Hermeline fejükön a fürdőköpenyükkel laposkúszásban kiaraszoltak a teremből.
- Hű, ez kemény volt – nyögte Rom, miután becsukták maguk mögött az ajtót. – Mi a franc volt ez?
- Hogy tarthatnak egy ilyen hatalmas, háromfejű kutyát itt? – háborodott fel Hermeline. Teljesen kikelt magából. – Egy ilyen kicsi teremben! Ez állatkínzás!
- Azt hiszem, már véget ért a gyomnövénytan óra – legyintett lemondóan Herri. – Gyertek, menjünk le Habridhoz, hátha ő tud valamit erről a szörnyről! Hiszen ő erdőkerülő, ismeri az állatokat.
Valahogy kitaláltak a kastélyból, és célba vették Habrid magányos viskóját az erdő szélén. Bekopogtak az ajtón. Bentről válaszul morgás és öblös ugatás hangzott fel, mire Rom egy pillanat alatt úgy elhúzott, hogy csak a hangja maradt ott:
- Jaj ne! Még egy!
Kinyílt az ajtó, és Habrid hatalmas alakja jelent meg.
- Á, Herri! Hát meglátogattál! És a barátnődet is magaddal hoztad! Az a vörös gyerek meg hova szalad?
Habrid karjában egy aprócska kutyus volt, elveszve az óriás ujjai között. Meglátva a gyerekeket mélyen felugatott.
- Csend legyen már, Mindirix! – csitította az óriás. – Mióta beleivott egy druida mester varázsfőzetébe, rettentő erős ám, ránézésre nem is gondolnátok… Csak a hangja lett fura. Gyertek be!
Herri addig kiabált Rom után, míg végre visszakullogott a kunyhóhoz. Mindhárman helyet foglaltak Habrid egyik székén. A másikon maga Habrid ült szűkösen.
- Habrid… Valami furcsát találtunk az iskolában.
- Hát ezen nem csodálkozom. Hiszen varázslóiskola, vagy mifene. Egy rakás dolog meg van ott bűvölve úgy, hogy én nem tudom, tudja-e még valaki, mi micsoda.
- Nem, Habrid, ez a dolog egy állat. Azt hiszem, egy kutya.
Habrid rásandított Mindirixre.
- Nem ilyen kutya… Nagyobb. Sokkal nagyobb.
Habrid szemében a felismerés gyanakvó szikrája gyúlt.
- Herri, ugye nem mentetek be a lezárt részre?
Herri a legártatlanabb arcával nézett az óriásra.
- Szóval bementetek oda! És megláttátok a sziámi ebet! Amiről nem lenne szabad tudnotok, se nektek, se senki másnak, mert szigorúan titkos! – Észbekapott, és gyorsan hozzátette: – Én se tudok róla!
- Mi ez a sziámi eb, és mit keres a Rokfortban?
Az erdőkerülőn látszott, nagyon bosszantja, hogy kikotyogta a titkot.
- Egy szót se mondok többet!
- És ha kitaláljuk?
- Barchoba? – csillant fel a behemót szeme.
- Na jó… - Herri lázasan gondolkodott. Feltette az első kérdést, ami eszébe jutott: - Tárgy?
- Igen, igen! – bólogatott hevesen Habrid. Herri meglepődött, hogy ráhibázott.
- A kutya őrzi ezt a tárgyat?
- Forró, forró! – kurjantott az óriás.
- Ez a tárgy… nagy?
- Nem.
- Kicsi?
- Igen.
- Anyaga fém?
- Nem.
- Kő?
- De.
- Csak nem a Balgák Köve?
- Tűz! Tűz! Kitaláltad! – Tapsikolt az óriás, majd hirtelen lefagyott a mosoly az arcáról, ahogy rádöbbent a szituációra. – Te, Herri… Nektek ezt nem lenne szabad tudnotok. Szigorúan titkos, érted? Felejtsd el, ne is gondolj többet rá! – bűvölte Herrit.
- Kösz, Habrid, majd jövünk máskor is!
A kastély felé menet azon tűnődtek, vajon mit keres a Balgák Köve a Rokfortban. Hermeline természetesen fejből vágta a Kőről szóló fejezetet a ki tudja, melyik könyvből.
- A Balgák Köve gazdaggá teszi a szegényt, okossá a hülyét, széppé a csúnyát, erőssé a gyengét…
- És mi történik, ha egy gazdag, okos, szép és erős kaparintja kézbe? – szólt közbe Rom.
- Ne hülyéskedj, olyan nincs! Ezenkívül a Balgák Köve folyamatosan levedzik, a váladéka pedig örök életet biztosít annak, akinek van gusztusa nyalogatni. Te Herri, nem is tudtam, hogy ilyen jó vagy barchobában.
- Az unokatesómmal, Dundival sokat játszottunk. Legtöbbször az volt a feladvány, hová dugta az epilepszia elleni gyógyszeremet.
Hirtelen megláttak maguk előtt egy fekete fürdőköpenyes alakot sántikálni. Közelebb érve látták, hogy Kélgyó az. Hallották, ahogy dohog magában:
- Rohadt dög… Kicsit odafigyel az ember az egyik fejre, és máris fenékbeharapja a másik… Most mehettem veszettség elleni oltásra… Arról nem is beszélve, hogy hetekig nem tudok majd ülni…
Észrevette a három diákot.
- Póker! Mit keresnek maguk kint? Nincs órájuk?
- Nincs, professzor úr. – hazudták kórusban.
- Akkor is… levonok 50 pontot a Csipendéltől, amiért iskolaidőben a kastélyon kívül mászkálnak!
Azzal elővett egy jegyzettömböt és egy ceruzát, és lesatírozott 50 strigulát. Elégedetten nézte művét egy darabig, aztán rámeredt Herrire.
- Akárcsak az apja… Ugyanazok a rossz jegyek, ugyanaz a magatartás, ugyanaz a pókerarc…
Herri viszonozta Kélgyó tekintetét. Farkasszemet néztek egy darabig. Közben Hermeline és Rom zavartan rugdosták a kavicsokat.
- Figyelem magát, Póker. Eszébe se jusson semmi olyasmi, ami nekem nem tetszene. – ezt átgondolva hozzátette: – És olyasmi se, ami nekem tetszene! És most, ha nem tűnnek el, mire hármat számolok, újabb 50 pontot…
Mire idáig ért, Herriék már a kastélyban futottak.
Hétvégén történt valami, ami elterelte Herri figyelmét a Balgák Kövéről. Szombat reggel a verőfényes napsütésben lesétáltak a parkba. Az iskola tornapályájáról hatalmas hangzavar szűrődött ki. Kíváncsian odamentek megnézni, mi történik. Herri látta, hogy a pályán a 4 ház diákjai seprűnyélen lovagolva ütik-verik egymást, és össze-vissza cikázó, különböző nagyságú labdákat kergetnek, néha pedig a labdák kergetik őket. A lelátókon a többiek üvöltve biztatták őket.
- Hát ez milyen játék? – csodálkozott.
- Ez a gibbics! Varázslófoci. A legjobb játék a világon! És az egyetlen, amit ismerek. Nagyon nehéz bekerülni a csapatba – Rom áhítozva nézte a játékosokat.
- Mik a szabályok?
- Az a szabály, hogy nincs szabály! A cél minél több labdát begyűjteni, közben pedig minél több játékost lelökni a seprűjéről az ellenfél csapatából, de leginkább fennmaradni a seprűnyélen a játék végéig. Minden eszköz megengedett. A játék akkor ér véget, mikor valaki megfogja a legkisebb, diónyi labdát, ami egyedül többet ér, mint az összes többi együttvéve.
- Hát ez hülyeség. – konstatálta Herri.
A lelátó legmagasabb sora felé húzódtak, hogy jobban lássanak. Már épp felértek, mikor Herri elbotlott a cipőfűzőjében. Megpróbálta visszanyerni az egyensúlyát, közben leütötte Hermelinét, és orrba vágta Romt, de minden igyekezete ellenére gurulni kezdett lefelé a sorok között. Az alsó szintre érve megpattant a pulóvert kötögető Habridon, és kiesett a pályára. Amilyen szerencséje van, épp egy gazdátlanul lebegő seprűnyélre zuhant (tulajdonosa valahol a sárban fetrengett, orvosi ellátásra várva). A feltüzelt seprű azonnal akcióba lendült, és elragadta Herrit, egyenesen a meccs legmozgalmasabb jelenete felé. Herri kétségbeesve megragadta seprűjét, próbálva nem leesni róla. Berobbant a legnagyobb csetepaté kellős közepébe, sorban kapta az ütéseket a játékosoktól, ütőktől, furkósbotoktól, fakanalaktól, nuncsakuktól, és a válogatás nélkül támadó és menekülő labdáktól. Kétségbeesetten integetni kezdett, jelezni akarta, hogy álljanak félre megállíthatatlan seprűje útjából. Ezzel több játékost lesodort a seprűjéről, és félrecsapott néhány különösen agresszív labdát. Karját védekezően az arca elé emelte, közben érezte, hogy egy fürge, kisméretű gömb a fürdőköpenye ujján át felfut a karján, majd csapdába esik ruházatában. Ugyanazzal a lendülettel, amivel betört a játékosok közé, a másik oldalon kiszáguldott közülük. Rohanó seprűjét a szponzorok transzparense fogta meg a pálya végében. Fején több púp is nőtt, és teste sajgott a véraláfutásoktól, de végre ki merte nyitni a szemét.
Érezte, hogy még mindig verdes valami a fürdőköpenye alatt, a saját szívén kívül, ami szintén ki akart ugrani. Kihalászta a dolgot a ruhája alól, majd szemüvegét helyére billentve bosszúsan rámeredt. Egy kicsiny labda volt. Már éppen el akarta dobni, mikor a tömeg hatalmas ovációval felzúgott. Herri megdermedt.
- Póker elkapta a zikeszt! A Csipendél nyert!
Herri, a labdát még mindig hajító pózban tartva, értetlenül nézett szét.
- De hát… Én nem is játszottam!
- Tökmindegy! Nincs olyan szabály, hogy nem nyerheti meg a meccset, aki nem játszik!
McKanyarog professzor, mint valami zöld üstökös, száguldott Herri felé. Nyakába ugrott, és összecsókolta.
- Póker, maga a mi reménységünk! Évtizedek óta minden meccset elvesztettünk, de magával nyertünk! Micsoda tehetség! – aztán fennhangon kihirdette: – Póker az új sztárjátékosunk!
Azzal a Csipendélesek vállukra kapták Herrit, és körbehurcolták a stadionon. Herri tiltakozott, kiabált, hogy tegyék le, fejberúgta, akit elért, de nem törődtek vele, lelkesen ünnepelték.
Egyedül Rom ült a Csipendél lelátóján mozdulatlanul, rosszkedvűen.
- Ha tudtam volna, hogy ilyen könnyű bekerülni a csapatba…
Herrit ettől fogva a gibbics sztárjaként üdvözölte minden Csipendéles. A Jajdekárosok viszont lépten-nyomon gúnyolódtak rajta. Máléfoy volt a legrosszabb mind közül.
- Hallom, Póker, otthon a seprűt takarítani használod! – állította meg Herrit egy alkalommal. Jajdekáros bandája felvihogott. – Jobb, ha nem éled bele magad, hogy repülni is tudsz vele, mert nagy bukás lesz a vége!
Kélgyó professzor, a Jajdekárosok házvezetője sem kímélte. Több házi feladatot adott neki, mint a többi diáknak, remélve, hogy nem lesz ideje edzésekre járni, és elnyerni a Jajdekártól a gibbicskupát. Herri épp a különfeladatként kapott 12 emeletes tortát sütötte másnapi háztartástan-órájára, mikor Rom és Hermeline vihogva beesett a klubhelységbe.
- Mi van, te még mindig azzal vacakolsz? – értetlenkedett Hermeline, és egy laza pálcamozdulattal megsütötte, összerakta, megkrémezte, bemázazta és feliratozta Herri tortáját. – Tortusz Csokoládusz!
Herri egy percig meredt a kész tortacsodára, és nyomatékosan az eszébe véste, hogy varázsló.
- Szóval, míg te itt jól szórakoztál, mi Rommal kemény kutatómunkát végeztünk a könyvtárban – kezdte Hermeline. – Rájöttünk, hogy hogy lehet a sziámi kutyát ártalmatlanítani.
Azzal egy jókora velős csontot húzott elő fürdőköpenye zsebéből.
- Csak nem akartok visszamenni oda? – hüledezett Herri.
- Miért, te nem akarsz gazdag, okos, szép, erős és halhatatlan lenni? – kérdezett vissza Rom. – Persze leginkább az emberiség érdeke vezérel minket, hiszen ki tudja, Kélgyó milyen gonosz célokra használná a Követ!
Hermeline buzgón bólogatott.
- És mikor akartok odamenni?
- Még ma éjjel!
- De hogy akartok kijutni? Éjjel a diákok nem hagyhatják el a hálótermüket! Itt van Priccs – azzal a horkoló, tajtrészeg biztonsági őrre bökött – meg a tanárok is járőröznek a folyosókon éjszaka!
Hermeline és Rom lesajnáló pillantással néztek össze.
- Bízd ránk a dolgot, Herri. Csak ezúttal ne bénázz el semmit, jó?
Éjjel, mikor mindenki elaludt, a három jó barát kiosont a Csipendél hálóterméből. A jelszó gondot úgy oldották meg, hogy a portrét egy partvisnyéllel kitámasztották. Priccs priccse mellé a biztonság kedvéért elhelyeztek egy tele kanna tablettás bort úgy, hogy az őr szemét esetlegesen kinyitva azonnal meglássa.
Pálcájuk gyenge fényével kísérve haladtak folyosóról folyosóra, lépcsőről lépcsőre. Minden neszre megálltak, és hosszú ideig hallgatóztak. Minden sarokba bevilágítottak.
- Hát ez így nagyon nem fog összejönni – szólalt meg végül Rom. – Tudja valaki, hogy merre járunk?
- Átkozottul másképp néz ki minden, mint nappal – bosszankodott Hermeline.
- Már vagy másfél órája meresztünk a sötétbe, és rohadtul eltévedtünk – Herri rendkívül rosszkedvű lett. – Nekem eleve nem volt kedvem jönni. Holnap az első óra háztartástan, és Kélgyó biztos…
Hirtelen egy pálca övékénél sokkal erősebb fénye világította meg hármukat.
- Áhá, Póker! – csendült egy ismerős hang kárörvendően. – Tudtam, hogy rosszban sántikál!
- Emlegetett… tanár – nyögte Herri.
- Lám, lám, kikbe botlik az ember éjjel a mosdóba menet… Mindhárman jöjjenek velem! – Kélgyó a csapat élére állt, sietve elindult az igazgatói szoba felé, és boldogan dörzsölte össze kezeit. – Végre bebizonyíthatom Dumberdownnak, hogy Póker lezülleszti az iskola színvonalát, a tanulók erkölcseit és az életszínvonalat!
Herri teljesen maga alá esve követte a professzort. Nem vette észre, hogy közben Rom és Hermeline halkan sarkon fordultak, és leléptek. Mire észbe kapott, Kélgyóval kettesben álltak az igazgatói szoba előtt. A tanár dörömbölt az ajtón, majd beléptek Dumberdown igazgató szobájába.
- Bocsásson meg, igazgató úr, ezzel nem várhattam! Ezt a három diákot kaptam rajta, amint éjjel a folyosón mászkáltak. – mutatott Herrire diadalittasan Kélgyó.
Dumberdown professzor pár pillanatig figyelmesen fixírozta Herrit, majd Kélgyót.
- És még rám mondják, hogy szenilis vagyok…
Kélgyó professzor megzavarodva meredt Herrire.
- Mi, hogy? Hova lettek? Á, mindegy. Igazgató úr! Most már Ön is láthatja, hogy Póker folyton keresi a bajt, balhét kavar, rosszban sántikál…
- Hagyja már, Kélgyó! Magának idült Póker-fóbiája van. Had beszéljek Herrivel. Maga menjen, és … - megint jól megnézte a tanárt – mosson hajat!
Kélgyó önérzetesen kihúzta magát.
- Jól tudja, Dumberdown igazgató, hogy sampon-allergiám van.
Azzal hosszú fürdőköpenyét maga mögé kanyarítva kiviharzott a szobából.
Herri zavartnak, lebukottnak és álmosnak érezte magát. Nem mert Dumberdown igazgatóra nézni.
- Nos hát, Herri, azt hiszem, végre elbeszélgethetünk. Ideje megtudnod, hogy ki vagy, és mi történt a szüleiddel. Az lesz a legjobb, ha megmutatom. – Odalépett az egyik szekrényhez, és elővett egy lavórt, melynek az alján valami fényes kavargott, és halványan világított, mint a Hold. – Ez egy derengő. Ha tisztán akarom látni a dolgokat, csak kihúzok egy-egy gondolatot a fejemből, és beleteszem ebbe. Így kívülről nézhetem végig az emlékeket, és a töprengéseket, mint egy filmet… Egyesek ugyan azt mondják, ne használjam túl gyakran, szerintük túl sok dolgot húzgálok ki a fejemből… - pár pillanatig az igazgató zavarodottan nézett maga elé. – Hol is tartottam? Ja, igen.
Letette a lavórt az asztalra. Herri kíváncsian lépett közelebb. Dumberdown a saját füléhez illesztette a pálcáját, aztán jó mélyen kotorászni kezdett benne. Herri hátrébb lépett, már nem volt annyira kíváncsi. Nagy meglepetésére az igazgató egy hosszú, fényes szálat húzott ki pálcájával a füléből, és belerázta a derengőbe.
- Lépj közelebb, Herri. Lásd meg a múltat.
Herri megbűvölve nézett a derengőbe, melyben most képek kezdtek kavarogni. Látott egy színes fürdőköpenyes, hosszú hajú fiatal varázslót, amint virágot szed a réten. Pillantását álmodozva felemeli, úgy néz egy másik varázslóra, aki egy csokor pitypangot szagolgat, hosszú haját meglibbenti a szél.
- Fenébe, ez nem az! – Dumberdown gyorsan megkavarta a derengőt. Pálcáját újra a fülébe fúrta, és újabb emléket húzott elő vele. – Na, ez lesz az ominózus. Remélem. Készülj fel, hogy látni fogod, ahogy Voltdemorc megölte a szüleidet. Továbbá azt is el kell mondanom, hogy a következő műsor 12 éven aluliak számára csak nagykorú felügyelete mellett ajánlott!
A derengőben feltűnő képsorok Herrit durva akciófilmekre emlékeztették. Először látott egy férfit, akiben az apjára ismert, majd egy villámtól eltalálva holtan esett össze. Ezután egy nő, akinek a szemöldöke pont olyan volt, mint Herrié, egy csecsemővel a karján bezárkózott a fürdőszobába. A következő villám azonban kirobbantotta a fürdőszobaajtót, és megölte a nőt. Egy csuklyás, ronda alak ekkor a csecsemőre szegezte a pálcáját. Herri nem bírt odanézni. Tudta, hogy Voltdemorc az, aki megölte a szüleit, és akkor éjjel megsebezte őt. Hallotta, amint a derengőben a csuklyás alak ezt kiáltja: „Fenébe, elromlott ez a vacak!” Ekkor mégis odasandított, és látta, hogy Voltdemorc a bedöglött pálcája nyelével próbálja agyonütni a gyermeket. Herri megérintette a sebhelyét.
- Hát így történt. Ezután Voltdemorc eltűnt, a mai napig nem látta senki, nem adott életjelet, nem írt blogot, nem jelent meg róla videó a neten. Jobb, hogy már tudod az igazságot – szólalt meg Dumberdown.
Herri nem volt biztos benne, hogy jobb neki.
Másnap Herri karikás szemekkel, félálomban ült háztartástan órán. Kélgyó megállt az asztalánál, hogy ellenőrizze az emeletes tortáját.
- Hát, Póker, ez sajnos csokoládés – közölte komor elégtétellel. – Nem szeretem a csokoládétortát. Ez azt jelenti, hogy a munkája elégtelen. – Kaján félmosolyra húzta száját, és nagy gonddal beírt Herri ellenőrzőjébe egy karót.
- Mellesleg ez a baklövés 50 pontjába került a Csipendélnek.
Herrit ez kihozta a sodrából.
- Ez nem igazság! Máléfoy nem csinálta meg a házi feladatát sem, mégis ötöst kapott, a Jajdekár meg 50 pluszpontot!
- Máléfoy viszont nem is hibázott! – hirtelen egész közel hajolt Herri arcához. – Jegyezze meg, Póker: az én órámon maga azt teszi, amit mondok, és akkor beszél, ha én kérdezem.
- És azt is kell mondanom, amit maga hallani akar?
- A szemtelensége újabb 50 pont mínusz!
A Csipendélesek asztala felhördült.
- Kussoljál már, Póker! Fogd be végre!
- A Csipendélnek vége lett, mikor a Csezmeg Sipka beosztotta Pókert hozzánk! – ezután még mondtak néhány dolgot, amitől biztosra vehető, hogy a sipka heves csuklásba kezdett.
Még Rom is eltűnődött, hogy vajon Kélgyó akkor is ilyen bőszen vonogatná-e le a pontokat, ha Herri a Jajdekárba járna. Gondolta, utánanéz, át lehet-e iratkozni év közben valahogy egyik házból a másikba.
Az óra további része sem tartogatott kellemes meglepetést a Csipendélesek számára. Nevel elfelejtette, hogy milyen órán van, és tökös lecsó helyett az élő halál esszenciáját főzte meg, ezért a kóstolás után néhány diákot újra kellett éleszteni. Rom odakozmálta a teavizet, Herri pedig végül elaludt, és arccal belecsobbant a vaníliapudingba. Egyedül Hermeline paprikás krumplija sikerült jól, de mivel Kélgyó őt is utálta, tőle szintén levont néhány pontot.
Óra után Rom és Hermeline közrefogták Herrit.
- Mi volt éjjel Dumberdownnál? Ki fognak rúgni? – kérdezte reménykedve Hermeline.
- Nem, azt hiszem, Dumberdownnál jó vagyok… Megmutatta egy lavórban, hogy mi történt a szüleimmel, hogy haltak meg.
- És hogy?
- Erről inkább ne beszéljünk. Voltde…
- Ki ne mondd! Ki ne mondd!
- Mi bajotok van? Szóval Voltd…
- Ne mondd ki!
- Mit ne mondjak ki? Hogy Voltde…
Rom szájbavágta Herrit.
- Mondtam, hogy ne mondd ki! Az ő nevét nem mondjuk ki. Helyette azt mondjuk, hogy Hogyishívják, esetleg Izé!
- Na, ez is egy marhaság – mondta Herri fogait ellenőrizve. – Dumberdown ki meri mondani a nevét.
- Ne hasonlítsd össze magad az igazgatóval. Inkább mondd el, mit láttál!
- Volt… Jól van, akkor Hogyishívják, ő ölte meg a szüleimet. Engem is meg akart ölni, de valamiért nem működött a pálcája. Akkor szereztem ezt a sebhelyet tőle.
- De hát miért akart Vol… na, tessék, szóval Hogyishívják megölni téged?
- Kettőt és könnyebbet! Én tegnap éjjelig még annyit se tudtam, mint ti.
Következő órájuk Anti-Fekete Mágia volt Mókussal. Herrinek, talán a kialvatlanságtól, egész órán sajgott a sebhelye.
Még rosszabb volt, hogy óra után Herri rádöbbent: hétvégén gibbicsmeccs lesz, és ő egy árva edzésen nem volt!
- Mit csináljak? Hiszen még repülni se tudok!
Hermeline megsajnálta.
- Ne aggódj, Herri. Elmegyünk a könyvtárba, és kiveszünk minden könyvet, ami a gibbicsről és a repülésről szól.
- De hiszen könyvből nem lehet megtanulni repülni!
- Honnan tudod? Próbáltad már? Különben is, én könyvből tanultam meg például úszni!
- Tényleg? – csodálkozott Rom. – És tudsz úszni?
- Hiszen most mondom! – méltatlankodott Hermeline.
- De úsztál már valaha?
- Úgy érted, vízben? Nem.
- De hát akkor nem is biztos, hogy tudsz úszni!
- Már hogyne tudnék! Csak még nem próbáltam!
Herri elképzelte a lehetőségeket, és kijelentette:
- Azt hiszem, beteget jelentek.
- Nem futamodhatsz meg! – háborodott fel Rom. – Mi bajod eshet? Kicsit megsérülsz, na jó, jó eséllyel nagyon, esetleg meghalsz… Én mindent megtennék, hogy bekerüljek a csapatba!
- Tessék, itt a lehetőség, felajánlom a helyemet!
- De – rémült meg Rom – olyat nem lehet!
- Ugyan már, van ilyen szabály, hogy nem lehet?
- Nincs szabály… - suttogta meglehetősen sápadtan Rom.
- Nahát, Rom, ez nagyszerű! – lelkendezett Hermeline. – Herrinek nem kell játszania, és te végre bekerültél a gibbics-csapatba!
Ezen a nagyszerű megoldáson mindketten felvidultak, és sokkal jobb kedvvel indultak el az ebédszünetre. Mármint Herri és Hermeline, merthogy Rom sóbálvánnyá válva főtt saját levében a folyosón.
Ebédszünetben Rom ikerbátyjai, Egyik és Másik ültek Herri mellé. Vízléék érthető módon nem vesződtek azzal, hogy a sok gyerek közül az egyformáknak is nevet találjanak.
- Képzeld, Herri, megtudtuk, ki vezeti a szombati mérkőzést! Jól ülsz? Nos: Kélgyó lesz a bíró! – kezdte Egyik. Vagy Másik.
- Kélgyó?? Arról a zsíros hajú, fekete fürdőköpenyes, undok Kélgyóról beszéltek, akit csak akkor érdekelne a gibbics, ha tömegpusztító fegyver lenne?
- Hát… Lehet, hogy azért érdekli – nézett maga elé elgondolkodva Egyik.
- Na de miért vezet Kélgyó gibbics meccset?
- Minden évben így van – mondta Másik. – Szerencsét hoz a Jajdekárnak. Mikor a háza már éppen a tabella legalján végezne, Kélgyó önfeláldozóan elvállalja a játékvezetői posztot. Valami csoda folytán eddig minden évben a Jajdekár nyerte meg a gibbics kupát. A többi háznak sajnos nem hoz szerencsét, rejtélyes oknál fogva valahogy sokkal több sérültjük van ezeken a meccseken, mint az összes többin együttvéve.
- Rendesek vagytok, hogy szóltatok, de az az igazság, hogy átadtam a helyem a csapatban Romnak.
- Ebben az esetben… Gratulálunk, Öcskös, majd látogatunk a gyengélkedőn! – veregették vállon Romt.
Szombaton az egész iskola összegyűlt a tornapálya körül, tanárok és diákok egyaránt. Mindenki nagy izgalommal várta a gibbicsdöntőt, és a vele járó szörnyű sérüléseket.
Kélgyó is megjelent a pályán, sárga-fekete csíkos bírói fürdőköpenyben, kezében méretes baseball-ütővel. Övébe egy golfütő, cséphadaró, egy franciakulcs, és gázspray volt tűzve. Miközben bemelegítésként próbasuhintásokat végzett, úgy nézett szét, mintha keresne valakit. Meglátta Romt, amint éppen a kispad alá próbálta hasoncsúszva befészkelni magát.
- Vízlé! Póker hol van? – szólította meg, miközben ellenőrizte a golfütő súlyeloszlását.
- Herri nem játszik – farolt ki Rom a pad alól. – Átadta nekem a helyét a csapatban.
Kélgyó kezében megállt az ütő.
- Mi az, hogy nem játszik? Tudtommal ő a Csipendél sztárjátékosa. Ez a Póker… illetve a maga seprűje?
McKanyarog tűnt fel a tanári tribün felől, nyomában a szerszámosládát cipelő Mókus professzorral.
- Vízlé! – zihálta – Igaz, hogy Herri Póker nem akar játszani? Hogy teheti ezt velünk? Azonnal kerítse elő nekem! Kélgyó professzor, tudtommal a szervizesek dolga átvizsgálni a játékosok seprűit. Adja vissza Vízlének.
Rom örömmel futott Herriért. Nem volt könnyű megtalálnia, végül a Varjúhát kabalaállatának jelmezéből hámozta ki.
- McKanyarog azt akarja, hogy játssz! A házvezetőnőnek nem lehet nemet mondani! – tuszkolta Herri kezébe seprűjét.
- Nem játszhatok, Rom! Meg fogok halni!
- Az legyen a legnagyobb bajod! – legyintett türelmetlenül Rom. – Indulj már, mindenki rád vár!
- Kélgyó is itt van?
- Igen… Én úgy látom rajta, hogy igazságos és becsületes bíró – Herri azonban leolvasta barátja arcáról, ebben nem annyira biztos.
Herrinek nem volt mit tennie, keresztet vetett, miközben valaki kilökte a pályára.
Rom lelkesen szaladt Hermeline mellé a lelátóra.
- Képzeld, Hermeline, Herri mégiscsak játszik! Úgy érzem, nyerni fogunk, szerencsés nap ez a mai!
Elkezdődött a meccs. A játékosok és a labdák egymásnak ugrottak. A pártatlan bíró válogatás nélkül ütött mindenkit, akin nem a Jajdekár zöld fürdőköpenye volt. Herri úgy tett, mintha a zikesz valahol a pálya túlsó felében lenne, hogy elkerülje a csetepatét. Már azt hitte, meg tudja úszni a meccset élve, ám ekkor seprűje hirtelen bakolt egyet. Herri éppcsak megkapaszkodott a nyelében, és a seprű újra kirúgott. Majd elejével felágaskodott, és elrongyolt az ég felé, hogy fenn a magasban folytassa az ugrabugrálást. Herri maga sem tudta, meddig képes rajta maradni.
Lenn a nézőtéren Hermeline színházi látcsövén át riadtan kísérte figyelemmel az eseményeket.
- Herri seprűjét megbütykölték! – sikította.
- Micsoda? – Rom kikapta Hermeline kezéből a látcsövet, és a szemére szorította. – Ki tehette?
Hermeline visszavette a látcsövet, és pásztázni kezdte a pályát.
- Kélgyó!
- Mi?
- Nézd, Rom! Kélgyó övébe egy franciakulcs van dugva! Egész biztosan ő rontotta el Herri seprűjét a játék előtt!
- Most mit csináljunk?
- Mi? Mi semmit. Mégis, mit csinálhatnánk innen? – értetlenkedett Hermeline. – Herri jól tudta, hogy a gibbics veszélyes játék, tisztában volt vele, mire vállalkozik!
- Az igaz! – bólogatott Rom.
Lenn a pályán most vették észre, hogy valami nincs rendben az egyik játékossal. Mindenki meredten nézte a jelenetet. Kélgyó gyorsan körbenézett, és seprűjén kisiklott a pályáról.
Egy perccel később megjelentek a piros fürdőköpenyes légimentők, és seprűnyelükön Herrihez száguldottak. Épp az utolsó pillanatban értek oda, és mentették át a halálra vált játékost megbokrosodott seprűjéről, mielőtt lezuhant volna.
Ezzel Herri megpróbáltatásai még nem értek véget. Alighogy leértek vele a földre, egy kisméretű labda találta fejbe. Mikor magához tért, a zikeszt szorította a kezében.
- Ez azt jelenti, hogy megint megnyertem a meccset? – csodálkozott.
Erre a körülötte állók felkapták a fejüket, és egy emberként éljenezni, illetve fújolni kezdtek, házbéli hovatartozás függvényében. Lihegve megjelent Kélgyó professzor is, és mikor meglátta, hogy Herri megint begyűjtötte valahogy a zikeszt, szinte látszott rajta a csalódottság, ahogy seprűjét káromkodva kettétörte a térdén.
Hermeline és Rom odasiettek barátjukhoz.
- Herri, valaki meg akart ölni téged!
- Mi? Nem elég, hogy a seprűm elromlott?
- Tíz az egyhez, hogy Kélgyó megbütykölte a seprűdet!
- Én azt hittem, hogy le akar ütni… De úgy tűnik, biztosra ment!
Rom sápadtan meredt maga elé.
- Te Herri, mi van, ha engem akart megölni? Úgy volt, hogy ma én játszom!
Hermeline lesajnáló pillantást vetett rá. Herri furcsálkodva nézett barátaira.
- Miért van fekete karika a szemetek körül?
Hermeline és Rom egymásra meredtek.
- A látcső!
Máléfoy a közelben fetrengett a röhögéstől, kezében egy doboz fekete cipőpasztát markolászott.
Ezalatt a tanárok odaszaladtak Herrihez. McKanyarog azt se tudta, boldog legyen, vagy dühös, aggódjon vagy ünnepeljen. Végül mindezeket az érzelmeket lefuttatta a következő egy percben.
- Nahát, Póker, majdnem meghalt, de nem baj, mert megint megnyerte a meccset, és ez a lényeg! Mókus professzor, hagyja már azt a szerszámosládát, inkább siessen, hozzon Pókernek egy kis vizet! Köszönöm… Miért füstöl így ez a víz? Na mindegy, már Kélgyó hozott neki. Nyelje le azt a vizet, Póker, nem fogja a professzor úr megmérgezni magát!
Herrit megint ünnepelték, és ő ezúttal beletörődve hagyta magát. A Csipendélesek vállukon vitték be az öltözőbe, ennek következtében Herri fején újabb púp nőtt, mert elsőre nem fértek be vele az ajtón.
Az első adódó alkalommal Herri kisurrant a félrészeg ünneplők tömegéből. Meg akarta keresni barátait, nem sejtve, hogy ők ünnepelnek legjobban a tömeg közepén. Körbement a tornapályán. Ahogy a Jajdekár öltözőjéhez ért, hangokat hallott mögüle. Közelebb osont, és megdöbbenve látta, hogy Kélgyó a földön heverő Mókust rugdossa. Szerencsétlen Mókus könyörgött a dühtől eltorzult arcú Kélgyónak.
- De kollega, ne bántson! Szegény sérült ember vagyok!
- Mindjárt nem csak a fejeden lesz kötés!
- De hát professzor, kérem! Nem tudom, miért teszi ezt velem!
- Ó, dehogynem tudod! – Kélgyó kicsit kifújta magát. – És jól vésd az eszedbe, ez csak az előleg volt, ha nem tartod be, amit a Kőről mondtam!
Azzal suhogó fürdőköpenyében elviharzott.
Herrit kiverte a víz. Kélgyó már Mókust is fenyegeti, hogy megszerezze a Követ! Odasietett Mókushoz, és felsegítette a tanárt.
- Ez szörnyű, Mókus professzor! Kélgyó bántalmazta magát! Ez iskolai erőszak, azonnal jelenteni kell Dumberdown professzornak!
- Ugyan, Herri, hagyd! Kélgyó professzor egy kicsit paranoiás, mindenki tudja. Néhány hét egy jó pszichológusnál, egy-két hatásos tabletta, és olyan lesz, mint bárki más… Mondd csak, Herri – közben egy vékony drótot húzott elő a zsebéből. – Mondd, mennyit hallottál a beszélgetésünkből? – idegesen körbenézegetve jófajta fojtóhurkot hajtogatott a drótból.
- Igazából semmit – tódította Herri. – Csak azt láttam, hogy Kélgyó bántotta magát.
- Akkor jó, akkor jó – dünnyögte Mókus, és zsebredugta a drótot.
McKanyarog tűnt fel a sarkon.
- Póker, de jó, hogy megtaláltam végre. Dumberdown professzor hívatja.
Sietve indultak a kastély felé.
- Mit akar tőlem az igazgató úr?
- Megtalálta az apja hagyatékát. Dumberdown professzorra volt bízva, hogy átadja magának, ha az iskolába kerül. Sajnos Dumberdown professzor egy kicsit… szórakozott. Most bukkant rá nagytakarítás közben.
Herri csodálkozva követte a tanárnőt. Örököl valamit? Vajon mennyit?
Az igazgatói irodába lépve egy hatalmas ládát pillantott meg a szoba közepén. El se tudta képzelni, hogy kerülte el eddig Dumberdown figyelmét. Az igazgató, ahogy meglátta Herrit, odaintette.
- Nézd, Herri, mennyi érdekes dolog! – előhúzott egy régi pergament, és kinyitotta. – Ez meg mi? Á, tök üres! Dobjuk ki.
Herri elkapta a galacsinná gyűrt papírt. Valóban üres volt, de egy sárga post-it cetlin rá volt ragasztva egy üzenet. „Herri, ha ezt az üzenetet olvasod, az azt jelenti, hogy én már nem élek. Ez a pergamen egy ritka értékes térkép, mindent és mindenkit megmutat, aki a Rokfortban van! Csak meg kell érintened a pálcáddal, és azt mondanod: Esküszöm, hogy ma kicseszek valakivel! És feltárja előtted titkait. Ne felejtsd el pálcáddal hatástalanítani, ezzel a varázsigével: Megvolt! Sokakkal kicsesztem ennek segítségével.”
A következő tárgy egy vékony anyagú, meghatározhatatlan színű fürdőköpeny volt. Dumberdown lelkesen biztatta Herrit, hogy próbálja fel. Alighogy Herri magára öltötte, az igazgató úgy elcsodálkozott, hogy kiesett a protézise.
- Nahát, a Póker gyereknek teleportáló köpenye van! Az előbb még itt volt, most meg nincs!
Herri lenézett a testére, és ámulva látta, hogy az valóban nincs ott. Megtapogatta magát, és rájött, hogy mégis ott van.
- Dumberdown professzor! Ez nem teleportáló, hanem láthatatlanná tévő köpeny!
- Ki beszél? Hol vagy? – ugrott fel pálcájával kezében Dumberdown professzor.
- Itt vagyok, ahol az előbb! – Herri lehajtotta köpenye csuklyáját. – Azt mondom, hogy nem is tűntem el, csak láthatatlanná váltam!
Herri észrevette, hogy a köpenyen is van egy cetli, üzenettel az apjától. „Mosás: kézzel, alacsony hőfokon, vasalni tilos! Használd jól! Sok embernek keresztbe tettem ennek a köpenynek a segítségével.”
A ládában volt még egy pár medvecsapda, taposóakna, néhány mérgezett nyalóka, és egy parabellum hangtompítóval és jónéhány tárral. Mindegyiken hasonló üzenet állt, mint a térképen és a köpenyen.
Herriben kezdett megfogalmazódni egy kérdés, fel is tette az igazgatónak.
- Dumberdown igazgató úr… Milyen ember volt az apám?
Dumberdown igazgató egy darabig hallgatott.
- Nézd, Herri… Halottakról jót, vagy semmit. Viszont az anyád, az jó asszony volt. Épp olyan a szemöldököd, mint az övé, olyan szép sűrű, erős!
Herrit nem nyugtatta meg a válasz. Fogta az örökségét, és elgondolkodva ballagott velük a Csipendél toronyba.
Vasárnap reggel a másnapos Romt és Hermelinét próbálta beavatni a dolgokba, amiket előző nap tapasztalt. Elmondta nekik a Mókust ért atrocitást, az apja örökségét, majd rátért a kétségekre, melyek az apjával kapcsolatban foglalkoztatják. Közel egy órán át beszélt.
- Jó, jó, Kélgyó bántalmazott egy mókust, mert annál volt egy kő, te meg randa fürdőköpenyt örököltél a terrorista apádtól – dünnyögte Rom, fejgörccsel küszködve.
- Menjünk, nézzük meg, lent van-e KV.
- Mi az a KV?
- A KV egy varázslatos ital, amely felfrissíti a testet és a szellemet.
A kávé után valamivel nagyobb érdeklődést mutattak az események iránt.
- Szóval Kélgyó valamiért Mókust terrorizálja a Balgák Köve miatt. Talán Mókus áll az útjában! A sziámi eben kívül. Herri, lehet, hogy az új köpenyedet meg a térképet tudjuk hasznosítani a nyomozásban!
Herri megállapította, hogy a KV-nak varázslatos hatása van.
Még aznap éjjel kipróbálták a láthatatlanná tévő köpenyt, és magukkal vitték az interaktív térképet. Ezúttal Herri is élvezte a mókát, hogy láthatatlanul csörtetve a frászt hozták a bolyongó kísértetekre, a házimanókra, a mosdóba igyekvő diákokra és a járőröző Kélgyó professzorra.
- Ez sosem alszik?! – fakadt ki Herri.
A levegőbe csapkodó Kélgyót magára hagyva továbbhaladtak.
Herri széthajtogatta az üres pergament, és elmondta a varázsigét.
- Esküszöm, hogy ma kicseszek valakivel!
Herri figyelte, ahogy a pergamenen megjelent a Rokfort 1:3000 kicsinyítésű alaprajza. Azt a helyet, ahol ők álltak, piros nyíl és „Ön most itt áll” felirat jelezte. Megkereste rajta az „Ideiglenesen lezárt terület” jelzést, és elindultak felé.
Egy sarkon túl Hermeline megállt az egyik ajtó előtt.
- Erre kell mennünk? – kérdezte Herri.
- Nem, ez a női mosdó. Ki kell mennem.
Hermeline benyitott az ajtón, de nem a mosdót találta odabent. Az egész terem üres volt, csupán a közepén állt egy tükör.
- Hé, fiúk! Nézzétek, milyen helypocsékolás! Egy tükörnek fenntartanak egy termet! Na de nekem tényleg ki kell mennem, megyek, megkeresem a mosdót! – azzal otthagyta őket.
Herri és Rom érdeklődve lépett be a terembe. Herrinek eszébe jutott, hogy nem fésülködött.
- Várj, megigazítom a hajam!
Azzal ledobta a láthatatlanná tévő köpenyt, és a tükör elé állt. Abban azonban nem látta a tükörképét, csak gomolygó füstöt.
- Na ne! A tükör valószínűleg elromlott. Gyere, Rom, nézd meg!
- Tudom mi ez, Herri! Olvastam róla gyerekkoromban! Várj, mondom a varázsigét. – Rom megköszörülte a torkát. – Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, ki a legszebb a vidéken?
A tükörben a füst összekavarodott.
- Hát nem te, az tuti! – válaszolta egy hang a belsejéből. – De összekeversz valamivel, én nem az a tükör vagyok!
Rom tanácstalanul tárta szét a karját.
- Csak egy varázstükröt ismerek.
Aztán elakadt a szava. Tátott szájjal, révedő szemekkel bámult a tükörbe.
- Mi az, Rom, mit látsz?
- Azta, haver… Megnyertem a lottó ötöst, híres rap-sztár vagyok, és az aktuális havi playmate-tel járok… Remélem, ez a tükör a jövőt mutatja!
- Ez esetben ez kizárt. Menj odébb, had nézzek bele én is!
Herri odaállt a tükör elé, és belenézett. Rövidesen a füst felkavarodott, és a kép kitisztult. A tükörképe immár nem egyedül állt vele szemben, hanem egy tucat dús szemöldökű, karika lábú, vézna alak nézett vissza rá.
- Mi a franc ez… Neked pénz meg playmate, nekem meg egy rakás lúzer? Kik ezek?
Jobban megnézte az embereket. Nők és férfiak, mindben közös vonások… Közös vonások, melyek benne is megvannak.
- Atyaég, Rom… Ezek a rokonaim! Itt a családom!
- Neked nincs is családod!
- Tudom… De mindig akartam egyet! Hát itt vannak… Úgy látszik, ez a tükör a vágyakat mutatja meg. Bár őszintén szólva szebbnek képzeltem el az anyámat és az apámat. – Figyelmesen nézegetni kezdte a közvetlen mellette álló nőt és férfit. Azok biztatóan mosolyogtak rá, és lelkesen mutogattak magukra, egymásra majd Herrire, jelezvén, hogy igen, ők a szülei. Aztán jelbeszéddel elmutogatták, hogy a mögöttük álló idős férfi Harri nagyapja, kissé nagyot hall; jobbra hátul nagybátyja, aki halálra itta magát és megrögzött szerencsejátékos volt; balján nénje, aki kiváló tökös-mákos réteséről volt híres, és ott ácsorgott egy kislány is. Rá tanácstalanul mutogattak, jelezvén, fogalmuk sincs, kicsoda. – Mindig akartam egy kishúgot – magyarázta Herri.
Míg ő a családjával ismerkedett, Rom elaludt. Pár óra múlva Herri észrevette, hogy Hermeline nem jött vissza. Odament Romhoz, hogy felébressze.
- Hogy elszaladt az idő! Szerintem Hermeline eltévedt. Ma éjjel már nincs esélyünk megszerezni a Követ. Gyere, menjünk vissza a hálótermünkbe!
Folyt. köv.